István megint újabb történettel örvendeztet meg minket több évtizedes vasúti pályafutásából. Most éppen a panaszkönyvvel kapcsolatos emlékeiből szemezget nekünk:

Panaszkönyvvel mindenki találkozott már. Azt is feltételezhetem, hogy a vasúti Panaszkönyvvel is sikerült néhányuknak kapcsolatot teremteni. Tapasztalhatták, hogy én a vasutat nagyon szeretem. Néha azért még én is találtam alkalmat arra, hogy beírjak a Panaszkönyvbe. Írhattam volna!

De ezt nem tehettem meg. A vasúton található Panaszkönyvbe ugyanis vasutas nem írhat be. Legfeljebb ott, ahol nem ismerik és letagadhatja, hogy vasutas. Ha a vasutasnak panasza van,  írhat "Eseménykönyvi jelentést" a főnökének. A főnök aztán elbírálja, hogy lehet-e segíteni a kolléga problémáján.

A Panaszkönyv azoké, akik a vasúti szolgáltatásokat igénybe veszik és ezzel kapcsolatban vannak ki nem elégített igényeik. A főnököm ezt úgy magyarázta, hogy: "Nehogy már a saját tányérjába....!"

Személyszállítási vezetőként a személypályaudvar Panaszkönyvi beírások az én ügykörömbe tartoztak. Reggel ,többek között, az elsők közé tartozott, hogy megnézzem, történt-e új bejegyzés. Ha netán beírtak, elolvastam, rákérdeztem, hogy valójában mi is történt és ily módon felvértezve vittem a könyvet a főnökhöz.

Ha a főnök olyasmit észlelt, hogy a beírás az én helytelen ténykedésemből fakad, akkor megtartotta nekem a szent beszédet (ebből talán érzékelhető, hogy jól  lebaltázott!). Ahogy tudtam, kimentettem magam. Meg kell mondanom, hogy kevés panasz volt, ami az én helytelen intézkedésemből fakadt. De a feladat mindenképpen rám várt: Apám, intézkedj!

Nem tudom, hogy a mai forgalmisták is olyan dörzsöltek-e, mint amilyenek mi voltunk,  illetve amilyeneknek képzeltük magunkat. Nekünk ugyanis két Panaszkönyvünk volt. Az egyik az amit a főnök soha nem látott. Ebbe írattuk be azokat a panaszokat, amiket ránk, forgalmistákra tettek (korábban indult a vonat, elmaradt a csatlakozás, félretájékoztattuk az utast stb). Ez a könyv egy rejtett fiókban volt és a beírt panaszokra magunk írtuk meg a panasztevőnek a választ - a főnök nevében.  Még azt sem sajnáltuk, hogy a főnök -
legalábbis a panasztevő ezt érzékelhette - jól megbüntetett bennünket.

Eléggé el nem ítélhető módon, ha a pénztárosra, jegyvizsgálóra, tehát nem ránk panaszkodtak, akkor készségesen adtuk oda a Panaszkönyvet az utasnak.

Néhány eset a Panaszkönyvi bejegyzésekből.

Egy főiskolás fiatalember írta be, hogy a pénztáros milyen durva hangon zavarta el a pénztárablaktól, amikor ő Tízezer ezer forintos bankjeggyel akarta kifizetni a tizenegy forint húsz filléres jegyet. A pénztáros elküldte, egyéb helyek között, az Utasellátóhoz, hogy váltsa fel a pénzt, mert ő, a pénztáros nem pénzváltásra szakosodott.

Függetlenül attól, hogy a fiatalembert udvariasan tájékoztattam a furcsa vasúti Szabályokról, amit ő a türelmes magyarázkodás után jogosnak ismert el, beírt a Panaszkönyvbe. A panasz, amit beírt, most már csak a pénztáros hangvételére vonatkozott.

A fiú, a beírás után megnyugodott. Főleg, mert megígértem neki, hogy a pénztárost ki fogom oktatni az udvarias magatartásra. Amit meg is tettem. A pénztárosnő megígérte, hogy türtőztetni fogja magát, bár hozzátette, hogy a sok "kiszámíthatatlan" (ő persze nem ezt a kifejezést használta) utas  kihozza belőle az "amazon"-t.

Egy hónap múlva feldúltan fordult be ugyanaz a fiatalember a forgalmiba. Kérdeztem, hogy mi okozza felháborodását? Mondja, hogy ugyanaz a pénztáros. Na, menjünk oda és tisztázzuk a helyzetet.

A pénztároson  lehetett látni, hogy "még harctól lángzók ajkai" (Kisfaludy), legszívesebben kiugrana a kisablakon és megtépné a fiatalembert. Mi történt?

A pénztárosnő feldúltan mutatott az ablakában tornyosuló aprópénzre. A fiataloknak mondom, hogy akkor még volt öt filléres, 10 filléres, 20 filléres, sőt lyukas 2 filléres aprópénzünk is. A tizenegynéhány forintos menetjegy árát a főiskolás ezekből az érmékből számolta ki és rakta a pénztáros ablakába, ami volt vagy 150 darab pénzérme.

Arra hivatkozott, hogy legutóbb arra hívták fel a figyelmét, hogy a menetdíjat kiszámolva kell a pénztárosnak átadni. Hát ez ki volt számolva. A fiatalembert megkértem, hogy ha úgy érzi "egyenlített", akkor legközelebb mérsékelje a pénztáros idegeit próbára tevő viselkedését.

A pénztárossal később elbeszélgettem. Kérdezte, hogy mit lehet ilyenkor tenni? Azt javasoltam, hogy nyugodtan álljon neki a pénzt számolni, közben ne mulassza el a fiatalember háta mögött sorakozó utasok figyelmét felhívni, hogy legyenek türelemmel, mert az előttük álló kedves utas a "kártyapénzzel" akar fizetni. Majd az utasok fogják neki megmondani, hogy legközelebb hova vigye az aprópénzét.

A nagy állomásokon előírás, hogy a vonatok "csatlakozásra várhatnak".  A budapesti állomások ez alól kivételek. Ott nincs csatlakozásra várás. A többi állomáson is előfordul olyan, hogy egyik másik vonat nem vár csatlakozásra.

Főleg egyvágányú pályán közlekedő vonatok nem szoktak várni, mert 10-20-30 perces késés az egész vonal menetrendjét felborítaná, mivel a vonatok csak állomásokon tudják egymást elkerülni, és késés esetén a várakozás minden vonatnak késést okozna. Amelyik vonatnál viszont elő van írva a várakozás, azzal meg kell várni azt a vonatot, késés esetén is, amelyiknél elő van írva.

A várakozás általában a várakozó vonat menetrendszerinti indulását követő 20 perc-be bele kell, hogy férjen. Ha ez a várt vonat késése miatt nem biztosítható (ha nagyon sokat késik), akkor a vonat elindulhat menetrend szerint. Nincs csatlakozás.

Egyik szolgálatunkban a Wiener Walzer, ami Pest felől menetrendszerint 17 óra öt perckor érkezett volna, késett 20 percet. A Sopronba 17 óra 10 perckor induló sebesvonat ki volt jelölve hozzá csatlakozónak. Ez azt jelentette, hogy a vonat nem indult el idejében.

Körülbelül 17 óra 20-kor egy csoport, úgy 8-10 utas, egy "hangadóval" az élen berontott a forgalmi irodába és számon kérte, hogy miért nem indul a soproni sebes "rendesen"? Elmondtam nekik, hogy a nemzetközi gyorsot kell megvárni, illetve az azzal Sopron felé utazni szándékozókat.

A hangadó kitört. Micsoda disznóság, hogy 300-400 fáradt ember a soproni vonaton arra kénytelen várakozni, hogy néhány "csatangoló" ember a gyorsvonatról átszálljon. Mutattam az előírást és átadtam neki a Panaszkönyvet, hogy írja bele a véleményét. Meg is tette.

A főnök a bejegyzést továbbította a GySEV Igazgatóságra, ahol rövid időn belül intézkedtek. A soproni sebes nem vár a Wiener Walzerre. Kész!

Körülbelül két hónap elteltével, ugyanebben az időpontban ügyeletes voltam. A Wiener Walzer késett vagy 15 percet. Nem jelentett problémát. Várakozni egyik vonattal sem kellett.

Ahogy vonat megállt az első vágányon, néhány utas rohant a forgalmi felé és kérdezte, hogy a soproni vonat itt van-e még. Mondtam, hogy mivel nem csatlakozó vonat, az már bizony elment. Nem tudtam őket megnyugtatni. Kérték a Panaszkönyvet, hogy sérelmüket bejegyezzék.

Megkapták a könyvet és közben figyeltem őket.

Feltűnt, hogy egyikük nagyon ismerős. Az, aki magához ragadta a könyvet és írta, hogy micsoda disznóság, nem várják meg a messziről érkező utasokat stb, stb. Amikor a beírást befejezte, kértem az utasokat, hogy szenteljenek nekem néhány percet, már úgyis ráérnek.

Kinyitottam a könyvet a két hónappal előbbi beírásnál - közben szóltam a kollégámnak, hogy azt a somfordálót ott ki ne engedjék a forgalmiból! - és mutattam a beírást. Mondtam, hogy annak a következménye, hogy most nem érték el a vonatukat.

De a legizgalmasabb az, hogy annak a panasznak a beírója ugyanaz, mint aki most is vállalkozott a panaszkönyvi bejegyzés elvégzésére. Már van benne gyakorlata. És megmutattam nekik, kinek köszönjék, hogy most nem érték el a vonatukat.

Egy óra múlva indult a következő vonat, amivel tovább tudtak utazni. Hogy addig, mit kapott tőlük a várakozás okozója? Nem cseréltem volna vele!