Tisztelt címzett!

 

Időnként használom a MÁV szolgáltatásait, mondhatják rám, hogy tudok élni. Sőt, miután ilyenkor kizárólag Intercityvel utazom, nagyjából elégedett voltam a szolgáltatással – eddig. Ami azonban a május 30-án hétfőn este történt, arra nehéz magyarázatot találni.

 

Az öszvér vonatom (Intercity-gyors kombó) 17.53-kor gurult ki a Nyugatiból, a terv szerint 20.15 körül érkezett volna Szegedre. Egy laptopos csávó már Kőbánya-Kispest környékén összeszólalkozott a kalauzzal, a vagon egyik ajtaját ugyanis nem lehetett becsukni, aki utazott már az előtérben az tudja, hogy mondjuk hanghatásban mi a kettő közötti különbség, a helyjegy áráért cserébe ennyit mindenki elvárhat…

 

Aztán a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérnél jött a szokásos móka. Külföldi házaspár, plusz 2 éves gyerekük felszáll, majdnem európai körülményeket találnak és leülnek. A kaller érkezik, idegen nyelvet nem beszél, viszont a büntetést máris kiszabná. Erre az iménti laptopos fickó segít neki, vagy inkább a külföldieknek – gondolom szólt nekik, ha a gyorsvonati részre átcuccolnak, akkor nem kapnak pótdíjat. Az apuka negyedórán keresztül hurcolta a bőröndöket és a babakocsi kellékeit. Más téma ugyan, de az Intercity vagonokon semmi, de semmi nem jelzi (mondjukt egy felirat vagy akármi), hogy az egy helyjegyes rész, csak az állomáson a hangosbeszélő hívja fel erre a figyelmet.

 

Mellékesen Köki és az 1-es terminál között volt még egy kéregető is az Intercity-n, aki csak akkor ment tovább, ha pénzt dobtál a poharába. Gondolom a szaga és a hamarabb szabadulsz elv miatt tették meg ezt sokan.

 

Na de ez még csak a kezdet volt.  Ceglédre érve már kezdett gyanús lenni, hogy vajon miért vár a vonat az állomáson a megszokott 2-3 percnél többet. A legrosszabbra senki sem számított. Jó negyedórával később előkerült egy utaskísérő, akit közölte, hogy felsővezeték zárlat miatt megjósolhatatlan ideig várakozunk.

 

Közben a vonatok minden irányban közlekedtek, csak arra nem, amerre a szegediek menni szerettek volna. Az első egy óra gyorsan elröppent, majd 100 percnyi várakozás után az a hír terjedt el, hogy egy darabon buszokkal szállítják tovább a tisztelt utazóközönséget.

 

Közben persze egyre türelmetlenebb lett mindenki, leginkább amiatt, hogy szinte semmiféle tájékoztatást nem kaptunk - hiába van az Intercity részen erre alkalmas hangosítás. A buszos pletyka igaznak bizonyult – kérdésre (!) a kalauz is megerősítette ezt! A tömeg kitódult a ceglédi állomás elé, ahol újabb 15-20 perc várakozás után feltűnt egy tizenegynéhány ülőhelyes kisbusz... A többségnél ekkor kezdett elszakadni a cérna, kicsivel később aztán két nagyobb, nagyjából 40 személyes szállítójármű is előkerült. De már ekkor is látszott, hogy ennyi embert minimum három fordulóval lehet a célpontként kitűzött Nyársapátra átvinni – onnan meg a Pest felé igyekvőket visszahozni.

 

A buszos kör első turnusára felfértem, majd sikerült elbóklászni a tök sötétben álló csere vonathoz is. A vasutasok arra nem jöttek rá, hogyha kint lebukik a nap, akkor a vonatban sem lehet lámpa nélkül látni, ugye milyen érdekes dolgok ezek? Valaki a vagonból telefonált valami MÁV központba, állítólag azt a választ kapta, hogy az egy-két laptoppal megvilágított vonatban, este fél tíz magasságában  keressen utaskísérőt… Erre a reklamáló csóka - ha jól értettem - azt válaszolta, hogy esze ágában sincs a cuccait hátra hagyva, a sötéten meredező vonatban vagy esetleg amellett botorkálni, ellenben a XXI. század hihetetlen vívmányaira, így a nagy távolságok legyőzésére és komoly problémák megoldására is alkalmas mobiltelefonra hívta fel a figyelmet. Akár úgy is, hogy talán megadják a kalauz számát és majd ő esetleg csörgeti. Na erre állítólag kinyomat őt az MÁV ügyfélszolgálatosa, nem tudom így volt-e, az események sodrásában nem tartom kizártnak…

 

Na aztán végre valahára tényleg feltűnt nyársapáti állomáson is egy kalauz és lőn világosság, de infó továbbra is nuku, egy szót nem szólt az utasokhoz, hogy mikor indul tovább a vonat, gyors léptekkel távozott. Ekkor már eluralkodott a fáradt beletörődés az utasokon, már vitatkozni sem maradt kedve senkinek. A buszokkal érkező újabb sorstársak végül azt mondták, hogy tényleg három kanyarral sikerül csak mindenki áthozni Ceglédről, így végül 22 óra körül elindultunk. Szegedig már csak annyi történt, hogy a csatlakozás miatt aggódóktól óvatosan megkérdezték, vajon mennyien vannak és szeretnének-e tovább menni. A létszámot nem tudom, a válasz persze borítékolható volt, ki az aki a szegedi nagyállomáson szeretné az éjszakáját tölteni? Senki!

 

Végül 3 óra késéssel sikerült az egyébként kb. 2 óra 20 perces utat letudni. Ez önmagában még nem is lett volna akkora gond, de ahogy a problémát kezelték és megoldották a MÁV munkatársai, valamint ahogy tájékoztatták/illetve nem tájékoztatták az utasokat, na az kritikán alulinak bizonyult. Nekem már arra sem maradt energiám és kedvem, hogy a jegy árát visszakérjem, sokan szerintem nem is tudtak/tudnak erről a lehetőségről. Ahogy hallom amikor ezt a levelet írom épp’ a Nyugatiban van zárlat vagyis ott sem mennek a vonatok. Tegnap a káoszban ez is elhangzott ötletként a rutinosabb, hasonló problémákkal rendszerint találkozó utasok szájából – ha ez egy időről időre előforduló nehézség, akkor miért nem lehet vésztartalékként dízel vonatokat alkalmazni?

 

Üdvözlettel egy fáradt utas

****  Tibor

 

U.i.: mellékelt levelemet a Tékozló homár fogyasztóvédelmi és az Új Máv Blognak is elküldtem.