Kedves Raáb Donát!
Egy ma esti élményemet írtam le, ha érdekesnek – gondolatébresztőnek találod, kérlek tedd közzé.
A mávnak továbbítani nem szükséges, kivételesen nem róluk szól a történet, csak annyiban kötődik a blog fő témájához, hogy egy vonaton játszódott.
Üdvözlettel:
B. Zoltán
Amikor nem a mávval van a baj...
Előre szólok: kivételesen nem a mávról, hanem az utasok szokásairól szeretnék néhány szót ejteni.
8 éve járok vonattal dolgozni naponta, sok mindent átéltem már utazás közben.
Az utóbbi egy-két évben viszont rá kellett jönnöm, hogy az utazással járó stressz nagyobb részét nem is a máv sok-sok hibája okozza, hanem az utasok viselkedése.
Miért mondom ezt?
A gyakran tömegközlekedőknek gondolom nem kell bemutatnom a hangosan telefonálókat, az órákig vihorászó tinilányokat, a hat év alatti gyermekük hangerejére felettébb büszke szülőket, a szotyit, mogyorót tördelő madárembereket. Az előbb felsoroltak nem igazán törődnek a környezetükkel, a velük együtt utazókkal. Egy villamoson, metrón el lehet viselni a zajukat, mert ha nagyon elegem van belőlük, leszállok, és 5-10 perc múlva jön a következő jármű, illetve egy átlagos utazás is csak hasonló nagyságrendű.
A vonat sajnos nem ilyen, jó esetben 30, de inkább 60-90 stb. perc után jön a következő. Alternatíva nincs. Odébb lehet ülni, de egy zsúfolt, vagy egyszerűen csak helyjegyes vonaton ez sem mindig járható út. (A vonatok, távolsági buszok csak a statisztikákban üresek, a való életben nem...) És aki szerint ezek az apróságok nem idegesítőek hosszabb távon, az biztosan nem tölt napi kétszer egy órát hasonló környezetben.
Arra is rá kellett jönnöm, hogy ezek az emberek nem szándékosen ilyenek, hanem egyszerűen senki sem világosította fel őket arról, hogy a békés egymás mellett élés alapja a többiekkel szembeni kultúrált viselkedés. Emlékszem rá, hogy sok évvel ezelőtt, még az általános iskolában nálunk szokás volt, hogy az osztályfőnöki órákon egymást váltogatva néhány hét alatt hangosan végigolvastunk egy illemtankönyvet, és meg is beszéltük a fontosabb részeit. Nem volt túl izgalmas, de mindenkire ragadt belőle valami. Ráadásul nekem a szüleim is megtanítottak ezt-azt. A tömegközlekedés íratlan szabályait is.
Viszont az a kedves fiatalember, akivel ma volt „szerencsém” együtt utazni, egészen biztos, hogy még a könyvesbolt kirakatában sem látott ilyen könyvet...
Békésen üldögéltem a helyemen, írtam a céges angol tanfolyamon kapott házi feladatot, amikor meghallottam, hogy megérkezett. Igen, meghallottam. Ugyanis olyan hangerővel hallgatta a zenét a fülhallgatóján keresztül, hogy én is tisztán hallottam.
Miután elhelyezkedett, és nem mutatta jelét a lejátszó halkításának, udvariasan megkértem rá: „Legyen szíves halkítsa le a zenét, mert zavar, itt is hallom...” A válasz: „Örülök neki!”
Majd elfordult, és tovább nézett maga elé. Tettem még egy próbát felhívni magamra a figyelmét, de nem foglalkozott vele(m). Gondoltam, biztos nagyon szereti azt a számot, vártam néhány percet, hátha észhez tér. Persze hiába vártam. Ezért súrolás szintjén finoman megérintettem a könyvem szélével a kabátját a karján, hogy jelezzem, mondandóm van: „Nem vagy egyedül a vonaton!!!”, de csak nézett ki a fejéből továbbra is.
Illetve egy dolgot tett: még jobban felhangosította a zenét.
Megjegyzem, szerintem ez kissé fájdalmas lehetett neki, mert már minden hangszert külön-külön is lehetett hallani, olyan hangerővel jött a fülesből a zene. (Egyszer kipróbáltam, hogy mi hallatszik ki a fülhallgatómból – egy kétezer forintos akciós termékből - , ha kényelmes hangerővel hallgatom a zenét: semmi. Felhangosítottam hallhatóra, de úgy meg nem tudtam a fülembe dugni a fülhallgatót, mert fizikai fájdalmat okozott a hangerő, pedig nem vagyok denevér, teljesen átlagos hallásom van.)
Úgy 10 perc múlva odaért a jegykezelő hölgy, akit megkértem, hogy segítsen. A hölgy teljesen korrekten fel is szólította a kedves fiatalembert a zajcsökkentésre, bár eddigre érdekes módon hirtelen megszűnt a zaj.
Ekkor derült ki, hogy a fiatalúrnak gerince sincs: sűrű elnézéskérés helyett elkezdte bizonygatni a hölgynek a körülöttünk lévő kb. 10-12 ember előtt, hogy márpedig ő be sem kapcsolta a lejátszóját, hiszen most is csöndben ül. Amikor a jegykezelő hölgy egy pillanatra hátat fordított neki másik utasok miatt, puhatestű barátunk persze rám vigyorgott, hogy ő most milyen ügyes is volt.
Végül a kalauz hölgy ismét felszólította a hallássérült gerinctelent, hogy viselkedjen, majd sajnos kénytelen volt folytatni az elsődleges feladatát, és elindult ellenőrizni a többi utas jegyét. Úgy négy-öt sorral odébb járt, amikor az ismerős tuc-tuc már újra hallható volt...
Mit lehet egy ilyennel csinálni?
Az udvarias kérés nem működik, a „hivatalos személy” eljárása hatástalan. Szívem szerint nevelő célzattal megütöttem volna, de sokan mondják, hogy az erőszak nem megoldás, és adottságaim ellenére nem is vagyok egy verekedős fajta (kb. 13 évesen kerültem utoljára testi erőt igénylő szituációba, jó régen volt...) Ráadásul ha mégis erőszakot alkalmaznék, annyit kapnék érte, mint egy rendes emberért... Ja, igen: a félreértések elkerülése végett hozzátenném: a 18-20 év körüli „úriember” jól láthatóan nem volt tagja semmilyen kisebbségi csoportnak sem, magyarul beszélt, átlagosan normálisan öltözködött, vagyis semmilyen „népszokáshoz” nem köthető a viselkedése.
Ha akad valaki, aki végigolvasta, és nem az az első gondolata, hogy bármilyen okból én vagyok a hülye, annak szívesen meghallgatnám a tanácsait.
Zoli
Ui.: A velem szemben ülő néni szerint (akit nem ismertem) nem én voltam a hülye, de ez csak egy vélemény a sok közül, tudom jól :)