Olvasónk felesége előbb a rossz vonatra szállt fel, mert Gyula állomáson sem az igazi az utastájékoztatás, a vasutasok inkább stírölték a csajokat. A pénztáros meg simán átvágta volna a palánkon, ha nem jár utána Békéscsabán a dolgoknak...
Kedves Blogger, kedves Olvasók!
Engedjék meg, hogy az ezekben a percekben épp Budapest felé utazó feleségem történetét megosszam Önökkel. Levelemet első dühömben írom, kérem, bocsássák meg, ha olykor indulatosabban fogalmazok.
Kedvesem levelezőn végzi a főiskolát a fővárosban, s ma – mivel a péntek reggeli 8.30-as időpontra máshogyan nem érne oda – egy holnapi vizsga miatt kénytelen felutazni Gyuláról Budapestre. Délután 4-ig dolgozott, ezért úgy döntött, hogy a 16.59-es vonattal indul el itthonról. Első alkalommal döntött úgy, hogy nem sajnálja a némileg kulturáltabb utazási körülményekre áldozott pénzt, s a 17.15-kor Békéscsabáról induló gyorsvonatra első osztályú helyjegyet vált (fizetéskor derült ki, hogy ez jóval drágább, mint amire számítottunk). Az egyetlen működő pénztárnál kettővel előttünk egy zűrös(nek tűnő) ügylet zajlott, mely igencsak feltartotta a sort. A várakozás közben egy másik, mint kiderült szintén Budapestre tartó utassal együtt figyelmesek lettünk a pályaudvaron bent álló vonatra. Jegyváltás után sietve érkeztünk a peronra, ahol épp elcsíptük, hogy a 4. vágányról induló vonat Békéscsabán (ugye itt kell átszállni) keresztül Szegedre közlekedik. A padokon tespedő és zavaróan stírölő forgalmisták (vagy mit tudom én milyen pozícióban henyélő vasutasok) tekintetének kereszttüzében gyors búcsú, majd a nejem az említett hölggyel együtt felszállt a gyárilag zárt ablakú (valószínűleg a klimatizálás miatt), ám tárva nyitott ajtajú vonatra, ahol rajtuk kívül alig egy-két utazó lehetett ekkor; vasutas, akitől megerősítést (merész gondolat: esetleg segítséget a felszálláshoz) kérhettek volna, sehol. Én búcsút intettem, majd távoztam. Kálváriájuk itt kezdődött.
Néhány perccel később nejem izgatottan hív, hogy képzeljem el, éppen most futott ki az állomásról egy kis piros vonat Békéscsaba felé. A hölgy társaságában persze rögtön leugrottak erről a szerelvényről, majd az első vasutastól kértek tájékoztatást, aki flegmán felelte: „ez is Békéscsabára megy”. Igen ám, de a vonat csak 17.20-kor indul, amikor a fővárosba tartóknak már 5 perce a csabai csatlakozással kellene a Keleti felé robogni. A helyzet gyors mérlegelése, majd bánatos beletörődés következett, tudomásul véve, hogy a következő pesti vonattal csak egy órával később, 20.47-kor (már ha azt épp nem érinti a már megszokott 20-30 perces késés) ér a Keletibe, ahonnan még legalább egy óra BKV-út a szálláshely.
Válságkezelés: legalább az így elbukott helyjegy árát vissza kellene kapni. A pénztárban közben személyzetváltás. Az új pénztárosnak nejem felvázolta a helyzetet, majd jelezte: ha már így járt, legalább az elbukott helyjegy árát szeretné visszakapni, majd kér egy IC-pótjegyet a következőre, mivel arra ugye kötelező. A pénztáros értetlenkedve nézett nejemre, majd közölte: a jegyek visszaváltása 25 % kezelési költséggel jár, és egyébként is, minek akarja visszaváltani, ha utána az IC-re meg úgyis kell. Nejem logikus érvvel áll elő: „mert az IC-pótjegy kb. feleannyiba kerül”. A hölgy erre azzal trónfolt, hogy minek bonyolítani, amikor a különbözetet úgyis elvinné a kezelési költség, és a gyorsvonat pótjegye meg jó az IC-re is. Ebben maradtak.
A 17.20-as vonattal feleségem végül jóval hamarabb ért Békéscsabára, mint a lekésett csatlakozás helyett, kényszerűségből választott IC indult, így úgy döntött, biztos, ami biztos a békéscsabai pénztárban is rákérdez a kialakult jegymizériára. A készségesebb csabai hölgy szavai gyakorlatilag csak a kezelési költség mértékében egyeztek meg tanult gyulai kolléganője tájékoztatásával. A csabai pénztáros kissé megbotránkozott a hallottakon, majd elmondta, hogy a korábbi helyjeggyel úgy megbüntették volna nejemet az IC-n, mint a huzat. Ezért aztán visszaváltás pluszköltséggel, majd IC-pótjegyvásárlás… ¾ óra várakozás, majd végre irány Budapest.
Az egész történetet azért akartam megosztani másokkal is, mert számomra, nap mint nap ügyfelekkel, üzleti partnerekkel dolgozó ember számára megdöbbentő az a közöny és gőg, amivel ezek a vasutasok viseltetnek az ember iránt. Ha például a levél elején említett, a gyulai pályaudvaron tespedő vasutasok nem a miniszoknyások stírölésével, nagyarcú buta poénjaik elsütögetésével lennének elfoglalva, hanem mondjuk szólnának annak az egy, két, öt, tíz vagy napjában ki tudja hány szerencsétlennek, akik kezüket-lábukat elhagyva rohannak, hogy felszálljanak egy, majd csak 30 perc múlva induló vonatra, talán nem esnének meg ilyen történések, és talán a hozzám, hozzánk hasonló, gondolkodó emberek is többre tartanák a MÁV-ot és dolgozóit, mint egy küllemében és mentálisan is lepusztult, igénytelen csőcseléknek, akiknél (nem mellesleg) igen komoly összegeket hagyunk ott hónapról hónapra.
Üdvözlettel:
egy olvasó.
Ui.: Bocsánat a szóismétlésekért, siettem.
