Éjlen az esélyegyenlőség. Kulturált hazánkban sajnos lehet beszélni róla, de csak beszélni, a valóság még sajnos messze van.
Bár nem vagyok az a megmondós-beírós fajta, de gondoltam tanulságos, elgondolkodtató történetem van.
Kollégámmal Bécsbe kellett utaznunk az elmúlt hét közepén egy 1 napos workshopra. A kollégám mozgássérült, és kerekes székkel közlekedik.
Szerencsére a MÁV Starttól megtudtuk, hogy ez nem okozhat nekünk problémát, csupán előre meg kell rendelni a segítséget, egy emelő berendezést a megfelelő vonathoz. Ehhez nem kell mást tennünk, mint egy a bécsi kiránduló jegyhez egy helyjegyet vásárolni (ahova nyilvánvalóan nem tud helyet foglalni egy mozgássérült, de ez most mindegy) avégett, hogy az előre leadott kocsiszám alapján tudják mind a magyar, mind pedig az osztrák kollégák, hogy mikorra és hova kell készülniük. Visszacsekkolnak, és mondják, hogy ne aggódjunk nekünk csak időban ott kell lenni ahol lenni kell.
Indulunk, megyünk a Keleti pályaudvarra, bennem bevallom némi izgalom, mert gyenge törékeny nőként nem tudok megemelni egy szép szál férfiembert székkel együtt. Oda megyünk ahova a jegy szól, és várunk. Aztán egy kis várakozás után, mivel nem jön senki elmegyek a forgalmi ügyeletre. Szólunk, ők szólnak tovább valakinek, és visszaküldenek a vágány mellé várni. Végül jön 3 ember, és közlik, hogy elromlott az emelő berendezés, de majd ők berakják az urat. Hát be is rakták. Gyorsan, fájdalommentesen, és bunkómód.
Szerencsénkre csodás osztrák vonaton utaztunk, kollégámnak a kocsiban kialakított hely, és én is a közelében tudtam ülni. Bécsbe érkezvén a pályaudvaron a korábban már megadott kocsinál, és ajtónál várnak a rámpás emelő berendezéssel, 15 mp alatt levesznek minket, megköszönik, hogy segíthetnek, és szép napot kívánnak.
Hazafele:
amint kilépünk a bécsi pályaudvaron a mozgássérült liftből (ami a vágányokhoz segít eljutni), odalép hozzánk egy úr (igen, ott várt minket!), kedvesen megkérdezni mi utazunk-e a Budapestre ezzel és ezzel a járattal. Mondjuk igen, erre megmutatja az utat, segít odamenni, és segít felszállni. Segít bejutni a kocsiba is, na de ez már egy magyar járat. A kerekesszéknek nem elég széles az ajtó, így hát a helyjegyünkkel az előtérben a wc ajtó mellett utazunk. Klassz. Az osztrák kolléga szomorúan kérdezi tud-e valamit még segíteni...
Hazafele előre gondolkodtam. Riasztottam férjemet, aki kijött elénk, és addigra odahívta már a leszedő embereket. A vonat megérkezett, beállt, de annál az ajtónál, ahol utaztunk ott volt egy lámpaoszlop. Itt bizony kerekesszékkel nincs leszállás. Tanakodnak mi legyen. Visszatolasson-e a vonat, vagy valahogy mással próbálkozzanak? Végül is megoldottuk, de azt a poént nem bírták magukban tartani a tisztelt urak, hogy má' mér' nem ugrat le a kocsijával a rokkant a vonatról... Férjem szerint volt még ennél jobb is, de nem akart vele kellemetlen perceket okozni a viszontlátás öröme közepette.
Tulajdonképpen nem lehet okom panaszra, mert végül is minden megoldódott. Csak azok a kis apróságok:
- minek a helyjegy, ha úgysem tudom igénybe venni a helyet?
- miért nem lehet kulturáltan mondani valamit, nem pedig úgy, hogy a kapanyél kiesik az ember szájából?
- miért nem fér be egy kerekes szék a magyar kocsifülke ajtaján?
- miért nem érzi az egész procedúrát az ember kellemetlennek kb. 250 km-rel arrébb, és miért érzi itthon megalázónak?
Na üdv, kellemes és sikerekben gazdag utazást mindeninek:
Termosztát
