Tegnap este egy talányokban gazdag félórát tölthettünk Rákoson, a Budapest-Hatvan viszonylaton. Ez tulajdonképpen nem újdonság, ám azt változatlanul nem értem, hogy ha már egyszer állunk, akkor mi a rákért nem lehet megosztani az utazóközönséggel, hogy mégis miért és meddig még. Direkt nem hozom föl példának a japánokat, akiknél megharakirizik magukat a vezírek ennél sokkal szoftosabb esetekben is (nálunk inkább az utasok), hanem inkább a franciákat, akiknél, ha tíz másodperccel tovább áll a metró az állomáson, azonnal bemondják, mert a tájékoztatás mindenkit megillet. Na, erre próbálják meg azt mondani, hogy sokba kerül!

Először kikiabáltam a masinisztát a dobozából (amit mellesleg alig tudott kinyitni), de ő sem tudta. Ez ambivalens érzéseket keltett bennem: egyfelől megnyugtató – ezek tutibbak, mint az NBH, lám, nem csak előttünk titkolóznak, hanem egymás előtt is –, másfelől meg kifejezetten ijesztő – cégen belül sem szabad túl sokat tudni. Nem és nem mondták be, de én megtudtam, mert éppen akkor rontottam be a főbakter odújába, amikor ott a tartott a telefonálásban, hogy keresztbefordult egy tehervonat. Apám! Mint a Picasso kalandjai-ban? És ezt titkolták előlünk? Legalább önfeledt kacagással telt volna az a félóra!