Ilyenkor elgondolkodok tényleg, hogy hol is élek... Paraszthegyek hova legyek..
A történet nem friss keletű, ha akkor tudom, hogy van egy olyan blog, ahol el is panaszolhatom sérelmem, már régen megtettem volna... Nos a történet a következő: ahogyan azt az eddigi írásokból tapasztaltam, sokan utaznak a rettegett Szeged- Budapest Nyugati vonalon. Én is ezen emberek közé tartozom, csak éppen Kistelektől Ceglédig, onnan pedig hála az új rendszernek Szolnokra átszállással.. Ez már csak a bónusz minden másra... A sztoriban mégsem ez a lényeg: 2006 május legvége, verőfényes napsütés, csütörtök késő délután akkor még közvetlen vonattal (!) út haza, hétfőn már vizsgaidőszak, egész hétre beosztott katonás vizsgákkal. A vonaton büdös van, kosz van, megszoktuk, meg sem lepődünk..
Jött a kalauz, jegyet nem ellenőrzött, a kedves kollegájával beültek az utolsó vagonban lévő utolsó fülkébe, késő volt már fáradtak voltak, nehogymár ketten a vonat két különböző végén tartózkodjanak ahogy azt a szabály megköveteli! A vonat természetesen jelentős késéssel érkezett Kistelekre, ha emlékeim nem csalnak 21-04re értünk Kistelekre, amikor már a vonatnak Szegeden kellett volna lennie. Mivel az ajtók rettentő jól záródnak, így az ember kénytelen még a mozgó vonat ajtaját kinyitni ha le akar szállni, pontosabban nyitná ha tudná, ha bírná! 2 kocsit rohantam keresztül, 4 ajtó nem nyílt ki, az 5.nél idős házaspár álldogált. Az ajtó kinyílt, előre engedtek, mondván majd leadják a csomagokat, mindketten 70 körüliek voltak, azt sem értem hogy tudtak felszállni, természetes hogy segítek... Pontosabban segítettem volna, ha ahogy megállt a vonat, leléptem az első lépcsőfokra, és a kedves vonat már el is indult... Így fél kézzel kapaszkodva, hátizsákkal, fél lábbal a lépcsőn állva a lendülettől annak rendje és módja szerint a peronra zuhantam, a vonat pedig tőlem kb. 25 cm-re elrobogott. Előre leszögezem, kezem lábam megvan, bár ez is csoda! A vicc az egészben hogy a "kedves" forgalmista hölgy mellé pottyantam fejjel a betonnak, aki ijedtében a felmenőimet emlegette, mindenféle jelzővel illetett, nekem pedig remegett kezem lábam, hiszen nem ugrottam, hanem egyszerűen leestem... az, hogy ő elindította a vonatot, természetesen az én hibám! Nem is azé a kedves két kalauzé, aki figyelmen kívül hagyta, hogy van még leszálló utas! Jah persze: hiszen ők együtt ültek, így hogyan láthatta volna szegény... (ez volt részemről az irónia)...Egyébként egészen addig nem éreztem semmit, amíg fel nem keltem, tapogattam magam, kezem lábam ép, telefonom igazolványom táskám megvan, lenézek a nadrágom felé, kis szédülés, a szemem előtt homályosan próbálom felfedezni a kiabáló "másik" vonásait. Az ijedtségem pillanatok alatt döbbenetté vált, hiszen a földre nézve csöpögő vér nyoma vált láthatóvá, a homlokomat szemem világát valami meleg folyadék árasztotta el, a fehér felsőmből és farmerkabátomból bíborvöröset festve. A hölgy természetesen mint valami hűséges eb folyamatosan kiabált, és a szolgálati iroda felé irányított, ahol én kértem hogy adjon valamit az arcomra, amivel esetleg kicsit javíthatnék a közérzetemen, és nem csak egy szemmel kellene felmérnem a dolgok állását. Kézségesnek nem mondható fintorral előkereste a '60-as évek beli mentőládát, telefonon jelentette hogy egy őrült nő (miután elkérte az igazolványom,már csak hülye diák) leugrott a vonatról most mi legyen? Javasolták hívjon mentőt ha az állapotom úgy kívánja (nem kívánta). Mivel ráadásul nem is kisteleki vagyok, így édesapám döbbent arca volt ami a kinézetemről leginkább árulkodott. Ügyeleten folytatódott az eddigre már jócskán későre nyúló este, majd újra az állomás, ahol is felvették az adataimat. Átadtam az igazolványom ugyanis annyi bizalma sem volt felém a hölgyeménynek hogy elhiggye tényleg X.Y.nak hívnak és ekkor meg ekkor születtem a fateromat pedig tényleg X.Z.-nek hívják nem csak blöffölök. Ezek után saját vesztére felajánlotta hogy ide adja a panaszkönyvet ha esetleg szeretném. Természetesen szerettem volna! A könyv közel 20 percnyi keresgélés után került elő, közben hangosan "gondolkodva" megjegyezte, hogy "De ez már a héten a második eset, és a hölgy aki ugyancsak kizuhant nem kérte a panaszkönyvet hanem csendesen elsétált!" Itt szakadt el igazán a cérna, és közöltem hogy én sajnos nem az a hölgy vagyok, és én akkor is kérném azt a bizonyos könyvet. Ezek után minő véletlen egyből előkerült: poros, sárga lapos, és üres... Panaszkönyvet már mindenki látott, na de üreset?! Erre az volt a válasz, hogy itt senki nem szokott ezzel foglalkozni...
A feljegyzésbe bekerült hogy mikor honnan miért, és hogy a hölgy mennyire "előzékeny, és kedves" volt, nos sajnos ez neki nagyon nem tetszett! Halk szitkok között bekötött fejjel elhagytam az állomás épületét annak reményében, hogy a történetnek itt nem lesz vége, és a MÁV majd még ha nem is tízezreket, de legalább a jegy árát kártérítésként visszatéríti. Sem az ez után történő majdnem egy hetes kórházi ápolást, az állandó vizsgálatokat, az ingajáratot Szeged és a lakóhelyem közt, de még a jegy árát sem térítették meg! Nem tudom igazából mit képzeltem... Ami a legszebb volt az egészben hogy a baleset után 1 héttel telefonhívás érkezett, miszerint majd rá 2 hétre felveszik a jegyzőkönyvet, és a baleset tárgyalásra kerül. A jegyzőköny megíródott a főiskolán a vizsgaidőszakkal eddigre már régen megcsúsztam, és érkezett egy "elbocsátó szép üzenet" miszerint nagyon sajnálják a történteket de az ügy nem kíván bármilyen további tárgyalást, a baleset saját hibámból történt, DE remélik hogy továbbira is elégedett utasaik között üdvözölhetnek... Nos igen, az ember szokott 20 évesen csak úgy vonatokról ugrálni... Erre a kedves jegyzőkönyv felvételi biztos csak annyit jegyzett meg halkan (az egész ügyben ő volt az egyetlen kedves ember) hogy örüljek hogy ennyivel megúsztam hiszen korábban egy hölgy a két lábát hagyta ott az egyik állomáson...mindezt tulajdonképpen 5 millió forintért...
Köszönöm ha írásom napvilágot lát!
Minden jót: Zsuzsa
