István újabb történetet küldött be több évtizedes vasutas pályafutásából, ma a temetéseken búcsúztatóként betöltött szerepéről ír, illetve elmesél néhány érdekes történetet is. A tőle megszokott Rejtő Jenői stílusban:

Isa pur és homu vogymuk!

"Az élet olyan egyszerű: megszületsz,  szeretsz,  sírsz,  meghalsz, és sírnak utánad."

Első alkalommal  Kálmán bácsi temetésén mondtam búcsúztatót. Ő volt az oktatótiszt, aki mellé odahelyezett a főnököm - nem kis meglepetésemre és kimondhatatlan örömömre -, hogy amíg nyugdíjba nem megy tanuljam meg tőle az oktatói teendőket.

Sajnos sok időm nem volt erre. A harmadik nap reggelén, amikor az oktatóteremhez értem, nagy felfordulást tapasztaltam. Ahány emberrel találkoztam, mindegyik a fejét fogta.

Azután  jött a mentő is. Orvosok kerülgették egymást. És valakit hordágyon vittek, letakarva a mentőautóba.  De lehet, hogy nem is mentőautó volt?

Nagy nehezen megtudtam, hogy Kálmán bácsi az oktatói irodában, a székén ülve, éppen a következő oktatásra készülve lett rosszul. A szíve mondta fel a szolgálatot.

Kit érdekel  és ki emelne az ellen kifogást, hogy ezen a napon a vonatkísérők oktatása nem lett megtartva? Ki tartotta volna meg? És, ha valaki megpróbálta volna megtartani, ugyan ki figyelt volna oda? A jelenlevők az eset hatása alatt álltak. Mindenki szerette,  kedvelte Kálmán bácsit. Még azt sem mondhatom, hogy az „öreget”, mert még hatvan éves sem volt.

Nem tudom megmondani, ki volt, aki megkért arra, hogy a temetésén mondjak búcsúztatót a kollégái nevében. Az biztos, hogy nehezen álltam kötélnek. Végül elvállaltam.

Régóta ismertem Kálmán bácsit.  Naponta találkoztunk.  Nemcsak oktatásokon, hanem  különböző  rendezvényeken, ügyeletes szolgálat közben, állomásbejárásokon. Nagyon nyugodt embernek tűnt.  Egy hangos szavát nem lehetett hallani.  Sokat mosolygott.

A búcsúztatót magam állítottam össze. Amikor elmondtam a sírnál, nagyon izgultam. Szinte remegtem. De azért sikerült úgy elmondanom, hogy nem sírtam el magamat, bár néhányszor nem álltam tőle messze. Főleg amikor a hozzátartozók a beszédem közben felzokogtak. Kevésen múlott, hogy nem csatlakoztam hozzájuk.

A temetés után nagyon sokan szorongatták a kezemet, mondván, hogy milyen szépen elmondtam a búcsúztatót és hogy milyen szép gondolatokat szedtem össze.

Ekkor még nem sejtettem, hogy mi lesz ebből a „siker”-ből. Az lett, hogy amikor legközelebb meghalt valaki, a főnök elkezdett könyörögni, hogy búcsúztassam el. Szabadkoztam, hogy nem fogom én tudni elmondani a búcsúztatót.

Azzal vett le a lábamról, hogy nálam jobban senki nem tudja összeszedni a szebbnél szebb gondolatokat. Nem beszélve arról, hogy aki itt hagyott bennünket, régi ismerősünk,
kollégánk volt.

Hagytam magam rábeszélni és ezzel feladatot akasztani a vállamra. Összeállítottam a búcsúztatót.  Régi,  jó ismerősöm volt a János bácsi, aki meghalt. Sokat dolgoztunk együtt a rendező pályaudvaron.

A búcsúztatóba beleszőttem sok jó tulajdonságát és hogy mennyien szerették. Most is sikerült (tudom, hogy nem ideillő kifejezés, de azt kell mondanom, hogy volt lámpalázam)  elmondani sírás nélkül. Még a családtagok is megköszönték  a szép szavakat.

Nem telt el egy hónap, megkeresett a szakszervezeti titkár az oktatóban. Kérdezem tőle, hogy mit keres olyan helyen, ahova a szakszervezet  ritkán teszi be a lábát? Nem véletlenül tette tiszteletét.

Pistikém , - kezdte – hallottad biztosan, hogy meghalt szegény Gyula bátyánk. Már tudtam mi lesz  a jövetel célja.

Jó propagandistához méltóan azzal kezdte, hogy  mindenki engem dicsér, hogy milyen szép búcsúztatókat tudok írni és elmondani. Arra kér, hogy  a Gyula bácsit….

Bárki könnyen kitalálhatja.

Gyula bácsit is ismertem.  Nekem is volt a  szakszervezeti   bizalmim,  akinek a tagdíjat be kellett fizetni.  Persze ezért soha nem őt hibáztattam. Már csak azért sem, mert rendes, becsületes váltókezelő volt. Nem szokott a munkából hiányozni, még elkésni sem. Ittasságot sem állapítottak meg nála sosem.

Elvállaltam. Gyula bácsit is elbúcsúztattam.

És a sorozat nem állt meg. A vasutasok sajnos egyre csak fogytak és nagyon sok volt közöttük,  mondhatnám mindegyik, akit régóta ismertem.

Egy alkalommal a Pártbizottsági titkár magához hívatott. Mit akarhat ez a jámbor? - gondoltam.

Megtudtam nemsokára.  Bár őtőle távol állt, hogy emiatt felkeressen az oktatóban. Ő is úgy kezdte, hogy Pistikém,  amin nagyon meglepődtem, egyben a gyanú is belém nyilallt,  hiszen eddig Walter elvtárs volt a megszólításom.

Nagyon szépen arra kért, hogy mondjak búcsúztatót  a János bácsi  (ez egy másik János bácsi) temetésén a pártbizottság nevében.

Egy kicsit kötöttem az ebet a karóhoz.  Bár ezt a János bácsit is ismertem és tisztességes embernek tartottam, azt kezdtem fejtegetni, hogy milyen alapon búcsúztathatnám én,  a pártbizottság nevében.

Még egy dologgal kísérleteztem, de ez már csak kekeckedés volt

Mondom neki, hogy remélem az általam írt búcsúztatót nem akarja előzetesen  kontrollálni. Ezt azért mondtam és ezt tudta ő jól,  mert a  Vasutas Magazin vidéki tudósítójának jelöltek ki  néhány hónappal ezelőtt, amit azért nem tudtam teljesíteni, mert azt mondta, hogy a cikkeimet előzőleg be kell mutatnom a Pártbizottságon.Akkor azt mondtam, hogy ilyen körülmények között nem írok semmit.

Vette a lapot és megnyugtatott,  hogy nem szól bele az általam összeállított búcsúztató szövegébe. Ez a búcsúztató sem hozott szégyent sem rám, sem a pártbizottságra.

Sajnos nagyon sok búcsúztatót kellett megírnom és elmondanom. Később már  variáltam  is a formai megoldásokon.  Megbeszéltem a családdal előzetesen, hogy az özvegy,  vagy az eltávozott lánya nevében mondom a búcsúztatót, nem  első személyes előadásmódban.
Odáig is elmerészkedtem,  hogy magának a halottnak a szavait mondtam el, hogy mennyire sajnálja, hogy itt kell hagyni azt sok  szeretett embert, akik most a sírját körülveszik. Persze ezt is családtagok beleegyezésével.

És utólag nagyon jónak tartották.

Egyszer mindennek vége szakad.

Már nem is bántam.  Ellentétben azokkal, akik azt hitték, hogy könnyen írom a beszédeket, mert csak  kicserélem a neveket és ugyanazt elmondhatom minden alkalommal. Ennél én többre tartottam magamat is és az elhunytat is. Minden alkalommal új búcsúztatót írtam.  Sok gondolat hasonló volt bennük, ez természetes.  De mindegyik személyre szóló volt.
Nagyon sok temetésen a temetési énekkar és a temetést végző pap is ismerősként üdvözölt.

Az utolsó búcsúztatómra a pártbizottság megbízásából készültem. A szöveget is ennek megfelelően állítottam össze.

Az eltávozott egyik pártalapszervezet titkára volt. A temetés egy Győrtől nem messze fekvő községben történt. Nem volt probléma, mert a  titkár helyettese elvitt kocsival. A temetőben vártuk a szertartást, amikor meglepő dolog történt.

Előkerült a pap két minisztránssal. Hoppá!  Eddig  azokon a temetéseken, ahol párttagokat temettek, nem volt pap.

Mondom a titkárhelyettesnek, hogy  itt változtatni kell a hozzáálláson, mert hogy néz ki, hogy a pap megszenteli a halottat, utána én elbúcsúztatom az elvtársat a párt részéről?
Én nem fogom sem magamat sem a halottat, sem a családot nevetségessé tenni.

Két megoldást javasoltam.  Vagy meg sem fogok szólalni, vagy a pártbizottsági búcsúztatót gyorsan átfordítom munkatársi búcsúztatóvá, amikor is a párt nem kerül  megemlítésre.

Az utóbbit tettem.

Átírni persze már nem volt időm, ezért nagyon vigyáznom kellett, nehogy belezavarodjak.
Sikerült elmondanom a munkatársi búcsúztatót úgy,  hogy kettőnkön kívül senki nem is sejtette, hogy milyen változtatás történt.

Mindenesetre megfogadtam, hogy ez az utolsó búcsúztatásom. Ehhez aztán tartottam is magam. Az összegyűjtött búcsúztatóimat,  25-30 is volt belőle, valaki aztán elkönyörögte tőlem. Mondván hogy ő majd  szükség szerint átjavítva fel fogja használni.

Az esettel kapcsolatban két dolgot is el kell, hogy meséljek.

Az állomásfőnökségnek volt olyan szokása, hogy  negyedévenként, félévenként vagy csak alkalmanként  (május 1,  április 4,  nőnap  stb.)  az utasellátó kistermébe (aminek mellék-bejárata a Tanműhely lépcsőházából nyílt, de most már be van falazva és nem is utasellátó, hanem DM üzlet) gondolom a reprezentációs alapból, meghívta a reszortvezetőket, akik közé már régóta én is tartoztam,  egy kötetlen beszélgetésre.

Az asztalon  előfordult bor, sör, pálinka, pogácsa , hogy a beszélgetés simábban menjen.
Ilyenkor sorra került egymás cukkolása is, jó nagy röhögések közepette. És egyéb vidám történetek, amik előfordultak munka közben.

Egyszer csak a főnökömnek eszébe jutott,  hogy a célpontba helyez engem. Valahogy úgy fejezte ki magát, hogy ez a kurva Walter mindig olyan beosztást szerez magának, ahol az elődje meghal.

És sorolta:  munkavédelmis úgy lett, hogy meghalt a Zoli bácsi,  személyszállítási vezető akkor lett, amikor  meghalt a F. Pista,  most meg oktató is úgy lett, hogy meghalt a Kálmán.

Ha a főnök ilyen jót mond, akkor mindenkinek röhögni illik.  Csinálták is.

Én egy darabig csak figyeltem a vidámságot és szót kértem. Mondom, hogy főnök , igazad van.  De tudnod kell, hogy  akárcsak Martin Luther King-nek, nekem is „van egy álmom…”.
Az én álmom gyermekkorom óta az, hogy állomásfőnök leszek.

Mindenki megértette.  Még a főnök is.   És most már nem rajtam röhögtek.

A főnök is kivágta magát.

Te hétszentség, azért kedvellek, mert mindig meg mered mondani, amit gondolsz!

Ezen is nevettek, de ez már nem volt számomra bántó. A megbeszélést követően néhány kollégám azt mondta, hogy jól odaszóltam a főnöknek. Mondom nekik,  ha nem tudtam volna magamat türtőztetni, még azt is mondtam volna, hogy  egy szép búcsúztatót is összeeszkábálnék.

A másik amit elmesélek, azzal kapcsolatos, hogy amikor forgalmista és személyszállítási vezető, netalán ügyeletes tiszt voltam, naponta találkoztam az akkor még a vonaton ellenőrzést végző határőrökkel, akiknek az irodája a forgalmi mellett volt és gyakran a forgalmin keresztül mentek az irodájukba, mert ez volt a rövidebb út.

Mindegyikkel  jó barátságban voltunk. Volt köztük, aki néhányszor bejött a forgalmiba beszélgetni a vonatra várakozás közben. Név szerint viszont nem mindegyiket ismertük.  Én magam sem. Azt tudtam, hogy Gyuszi, Jancsi, Laci  de többet nem. Valószínű, hogy ők is így álltak velünk.

Már nyugdíjban voltam  és a kolléga is, aki határőr volt és legjobb tudomásom szerint Lacinak hívták.  Egy alkalommal az utcai sövényt nyírtam, amikor arra járt Laci, az én jó ismerősöm. Örültünk egy kicsit egymásnak és elkezdtünk beszélgetni a vasútról.

Egyszer csak azt mondja nekem: Hallotta, hogy szegény Walter Pista bácsi meg meghalt? A fogaskerekek az agyamban nagyon gyorsan elkezdtek forogni, hogy Jézusom ki halhatott meg, akivel ez a szegény Laci  (ha egyáltalán Laci?)  összetévesztett engem.

Azután meg, hogy néz az ki, hogy Lacikám nem is én haltam meg, hanem ki is? Persze, a Szablyár Gyula bácsi.  Ő tényleg nem régen halt meg. Valamivel volt csak idősebb nálam.  Könnyen össze lehetett bennünket téveszteni.

Ez járt a  fejembem,  de disznó módon azt mondtam, hogy szegény Pista bácsi! Pedig milyen jó ember volt.

Lehet, hogy szemétség volt tőlem, de az anyósom szavai jutottak eszembe: "Akinek hótt hírit kőttik, az sokáig él."

A hosszú életemet, persze  nem erre alapozom, de számításba veszem.

Hátha a mama mondott igazat.