Az eset még az átkosban történt, amikor a MÁV még messze nem állt olyan magaslatokon, mint manapság.
Egy tehervonat mozdonyvezetője közölte a fűtővel, hogy neki természetes szükséglete van, ami nem tűr halasztást. Ki is nézett egy megfelelő helyet az egyik állomás mellett. Ez a "megfelelő hely" egy betonelemekből felépített kerítés volt, aminek legalsó eleme nem ért le a talajig. A mozdonyvezető leugrott, derékszíj ki, hózi le, nyögés, nyomás.
Igen ám, de a fűtő is leugrott, átszaladt a kerítés másik oldalára, a munkaeszközét, a szívlapátot oda tartotta a mozdonyvezető feneke alá, majd mint aki jól végezte dolgát, óvatosan visszahúzta.
A mozdonyvezető még nyögött egy jóízűt, felállt, és elégedetten elnyomott egy mosolyt ajka szögletében.
Aztán lenézett. Amit látott, illetve nem látott, az velejéig megrázta. Soha senkinek nem mesélte el a dolgot, de ezentúl hinni kezdett a csodákban, bár soha nem volt templomba járó ember, de ettől fogva nem mulasztott el egyetlen éjféli misét sem. Csak azt nem értette, hogy a kollégái miért nevetnek a háta mögött, amikor meglátják.
(A történetet egy olvasónk küldte be a gyorsbeküldőn keresztül.)