MÁV utaspanaszok, késések, információk.

Új MÁV blog

Rács mögött

2011. november 08. - walteristvan

István megint elküldte az egyik történetét, most arról mesél, hogyan került börtönbe. A leveleit mindig úgy kommentálja, hogy ez a történet sem fog nagy vitát kiváltani, amit remélünk is, mert a visszajelzéseitek alapján mindenki szereti ezeket a történeteket.

Ezért kérjük, ha tetszik a történet, osszátok meg a Facebook-on, vagy Arcoskönyv-ellenes törzsgárdánk, kérjük, ti csak egy "Tetszett" kommentet szúrjatok be ide a bloghus azonosítótokkal, hadd érezze István, hogy megéri írnia. Köszönjük!

Íme a mai történet:

Rács mögött…

"A semmittevéssel az a baj, hogy nem tudod mikor végzel."

A 12/24-es fordulószolgálat mellett sokszor előfordult, hogy olyankor kellett szolgálatba menni, amikor nagyon fontos elintéznivalóm lett volna.

Előfordult, hogy valaki színházba, kirándulni szeretett volna menni, vagy a családban volt esküvő, keresztelő. Ha ezekre a vasút nem tudott biztosítani szabadidőt, pihenőnapot, akkor magunknak kellett megoldani, hogy szabadnapunk legyen.

Ezt úgy tudtuk elintézni, hogy műszakot  (túrt) cseréltünk. Ehhez a főnökség hozzájárult, csak be kellett jelenteni.

A munkatársak hozzáállása is jó volt, mert nem lehetett előre tudni, mikor  lesz rá szükség, hogy más is cseréljen velük. Persze az ilyen cserék eléggé megviselték az embert, mert aki cserélt  és akivel cseréltek is, a 12 óra helyett 24 órát kellett dolgozni egyfolytában. Főleg az úgynevezett fordított 24 viselte meg az embert. Ez abból állt, hogy éjszakai szolgálat után kellett még 12 órás nappali szolgálatot teljesíteni.  Aki nem próbálta, nem tudja milyen kemény dió volt ez.

Én magam olyankor szoktam fordát cserélni, ha vasárnap nappal dolgoztam volna, és akkor nap meccsem volt, vagy sakkversenyre mentem.

Hasonló korú fiatal munkatársaim voltak. Legényemberek. Könnyen meg tudtam velük egyezni, mert tudták, hogy adott esetben rám is számíthatnak.

Történt, hogy Imre Jancsit (Brazilt) megkértem, hogy jöjjön be helyettem vasárnap dolgozni, mert fontos meccset játszik a Nyúli KSK, amelyiknek én a kapusa voltam (nem is akármilyen).

Brazilnak azért hívtuk, mert az egész családja Venezuelából, Caracasból tért haza, sosem értettem meg, hogy mi okból. (főleg, mivel elmondása szerint Kávéházuk volt Caracasban).
Brazil bement helyettem vasárnap én pedig dolgoztam helyette hétfőn.

Hétfőn este az akkori barátnőmmel Győrben szórakoztunk (pontosabban:  szerényen megünnepeltük a születésnapomat). Éjfél körül értem haza. Lefürödtem, lefeküdtem, hamar el is aludtam. Legmélyebb álmomból hatalmas dörömbölés ébresztett. Verték az ajtót ököllel. Azt sem tudtam mennyi  idő lehet. Álmosan kérdeztem, hogy ki az, akinek ennyire sürgős?

- Rendőrség!  Nyissa ki !

Kinyitottam.  Kérdeztem  kit keresnek?   Mondták az én nevemet. Jó helyre jöttek, ez én vagyok. Mi a probléma?   Nem mondták meg. Azt mondták, öltözzek fel és menjek velük.

Közben anyám is felébredt és riadtan érdeklődött: mit csináltál fiam? Mondtam neki, nyugodjon meg, semmi bűnt nem követtem el. Valami félreértés lehet. Rövidesen jövök haza.

Beültettek a "meseautóba" és bevittek a Körkemence utcai rendőrségre: Útközben hiába kérdezgettem, hogy mi az oka, hogy bevisznek engem. Nem mondtak semmit, csak azt, hogy hallgassak. A Rendőrségen felvezettek az egyik emeleti irodába, ahol egy viszonylag szimpatikus úr fogadott.

Először felírta az adataimat, majd azután érdeklődött, hogy a hétfői szolgálatomban hol jártam.  Elmondtam  amire emlékeztem, a szolgálatra történt jelentkezéstől kezdve a munka végeztéig. Nem mondhattam olyant, amivel elégedett lett volna, mert rám szólt: kezdjem elölről. Ugyanúgy elmondtam a napi tevékenységemet. Még mindig nem volt elégedett, de azt nem mondta meg, hogy mire kíváncsi.  Még egyszer elmondtam, az sem tetszett.

Elkezdett kérdezgetni:  Miért hétfőn dolgoztam, amikor vasárnap kellett volna?

Elmondtam a cserét a Brazillal.

Voltam-e hétfőn az Előrendezőben?  (az Ipartelepnél levő hat vágányból álló rendezőt hívtuk Előrendezőnek, vagy Helyi-rendezőnek, ahol az Ébenfurti vonatokat állították össze.)

Mondtam, hogy hétfőn oda nem kellett kimenni.  (Oda csak akkor mentünk, ha oda érkezett vagy onnan indult vonat).

Biztos?  Mondom,  hogy biztos.  Emlékeznék rá.

Azt kérdezi: mi jut eszembe arról, hogy:  kukorica?

Nem tudtam mire vélni a kérdést. Az agyamban cikáztak a gondolatok: valaki kukoricát lophatott?  Rengeteget szállítottak. Hát nekem nem volt szükségem kukoricára.

Látta, hogy gondolkozom, újra kérdezte: na, tud valamit a kukoricáról?  Mondom, hogy nem jut más eszembe, csak az, hogy öreganyámnak van otthon egy lavór kukoricája, azzal tömi a libákat.

Azt hittem, hogy vicces lesz, amit mondtam, de inkább még mérgesebb lett tőle. Még nekem szegezett néhány kérdést, de a válaszaim nem egyeztek az ő elvárásával.

Egy órás "beszélgetés" után eléggé barátságtalanul búcsúzott tőlem: Beszél majd maga fiam még másként is!

Nem nyugtatott meg. Még most sem tudtam, mit keresek ott.

Jött egy nagydarab ember, aki azt mondta: menjek vele. Addig csak filmekben láttam olyat, hogyan  kísérik a bűnözőket. Az ajtóknál megállni, fal felé fordulni, amíg kinyitja az ajtót. Így sétáltunk le az alagsorba.

Ott azt mondja a fiú: vetkőzzön le!

Eddig sem voltam valami vidám, de most kezdtem megijedni. Hallottam már olyat, amit el sem tudtam képzelni, hogy jól megruháznak valakit és azt  is elmondja amit soha nem is tudott.

Levetkőztem. Közben megálltam ugyan, hátha elég a vetkőzésből. De nem volt elég. Meztelenre vetkőztem. Elszedte a ruháimat és egyenként adta vissza. A trikóval és az inggel nem volt probléma. Az alsónadrágom (gatyám) már gondot okozott.  Akkortájt nem olyan alsónadrágot viseltünk, mint manapság, hanem olyan glott gatya félét, amiben  úgynevezett gatyamadzag volt. Hát a  madzagot azt kihúzta belőle.

Egy darabig tűnődtem, hogy fog ez megállni rajtam. Normális körülmények között eszembe nem jutott volna. Akkora volt az alsónadrág, hogy oldalra kihúzva kényelmesen tudtam rá csomót kötni. Nem volt látványos, de megállt rajtam.

Szép lassan visszakaptam a többi ruhámat is. Zsebeimet kiürítette. a nadrágszíjat levette a nadrágról. A cipőmet kifűzte és a cipőfűzőmet  is elvette.

Amikor így átöltöztem, mondta, hogy menjek még vele. Mentem. Már tudtam, hogyan kell félreállni a cella ajtó  előtt amikor odaértünk. Kinyitotta és betessékelt. Sok mindent nem láttam odabent. Egy priccset felfedeztem, meg valami vödröt a sarokban.

Amikor magamra maradtam, leültem a priccsre és gondolkoztam. Mit keresek én itt. Tényleg elkövethettem  valamit amit magam sem tudok? Semmi nem jutott eszembe. Csak a kukoricára ugrott vissza az agyam állandóan. De ilyenkor meg is nyugodtam. Nem loptam én kukoricát soha,  még mást sem (na azért jó kis "gomulkát" szedtünk le a vagonból, hogy a szolgálati helyet jól befűtsük - "Gomulkának" hívtuk a szép fényes fekete sziléziai szenet, amivel jó meleget tudtunk varázsolni).

Valahogy azért csak elaludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy nyitják a vasajtót.  Jött a "felvigyázó", mit tudtam én, hogy hívják ilyen helyen ezeket a fickókat. Mondja, hogy kimehetek vele a mosdóba, WC-re, sőt meg is borotválkozhatok.

Megmosakodtam, kis és nagydolgomat is elvégeztem  nehogy a vödröt kelljen használnom, mert a gyomrom is kifordult volna.

A borotválkozást nem kíséreltem meg. Ekkor kezdtem kapiskálni, hogy a karikatúrákon miért ábrázolják a rabokat mindig szőrösen.  Ronda kényes volt az én bőröm is, és egyáltalán nem tudtam volna a más által használt borotvával megborotválkozni.
Visszakísért a "teremőr" a cellába. Bevetette az "ágyamat" és megjegyezte:  ezentúl nekem is minden reggel így kell beágyaznom.

Ezt nem kellett volna mondania.  Mit képzel ez,  meddig leszek én itt?  És főleg, miért ?
Ezt ő nem tudja. Hozta a reggelit.  Rántott leves, két szelet kenyér. Egyik szelet kenyeret becsomagoltam a szalvétába, (még azt is kaptam!)  hátha több kaja nem lesz.

Egész nap senki nem szólt hozzám. Egyszer-kétszer hallottam lépéseket az ajtó előtt. Sőt úgy észleltem, hogy egyszer az én Laci nevű kollégám is elcsoszogott az ajtó előtt. Megismertem a jellegzetes csoszogását. (Utólag kiderült, hogy tényleg ő volt. Sőt ő sokkal rosszabbul járt, mint én, mert nagy pofája volt és egy kicsit megagyabugyálták).

Az agyam járt mindenen, de nem tudtam rájönni, miért hoztak engem ide. Sétálgattam a cellámba. Olvasgattam, hogy az előttem itt "lakók" miket üzengettek.

Itt láttam először azt a viccet, hogy: Egyik falon nagy piros betűkkel: JOBBRA NÉZZ!,  jobbra néztem, ugyanazokkal a betűkkel: HÁTRA NÉZZ!, odanézek. Újra: BALRA NÉZZ!  Néztem az utolsó üzenetet: MIT FOROGSZ TE MARHA?

Nagyokos.  Megforgatott.

Délben hozták az ebédet. Rántott levest két szelet kenyérrel. Jól bezabáltam. Megettem a reggeli kenyeremet is.

Ebéd után csak vártam, hogy egyszer csak jönnek értem, szíves elnézésemet kérik és mehetek haza.  Nem így történt. Elment az idegtépő délután is. Hozták a vacsorát: rántott levest kenyérrel. Nem volt valami változatos. De megettem. Addig is elfoglaltam magamat.

Közben teljesen besötétedett. Senki nem szólt hozzám. Illetve mégis. Az történt, hogy amikor már úgy éreztem, este van  - az órámat sem adták vissza  - fogtam magam és elfeküdtem a priccsen. Kattant az ajtómon a nyílás,  bekiabált  a porkoláb:  Kelljen fel, még nincs takarodó!

Kérdeztem, hogy honnan tudjam én azt, még órám sincs. Megnyugtatott: majd én szólok.

Úgy is lett. Egyszer csak beszólt a kisablakon, hogy most van takarodó.

Nagyon soká tudtam elaludni. Minden járt a fejemben. Megmondták-e anyámnak, hogy hol vagyok? Nem valószínű. Még nekem sem mondtak semmit. Mit szólnak a munkahelyemen, hogy nem mentem estére dolgozni?  Nekik csak szóltak. Mit gondolhatnak a munkatársaim?  Hol lehetek? Nem szoktam a munkámat elhanyagolni. Valahogy azért mégis elaludtam.

Dörömbölésre ébredtem. Jött a  „Quasimodo”, keljek fel. Öltözzek. Menjek vele. Valahogy azt éreztem rajta, hogy most már mintha emberszámba venne. Nem volt olyan rideg. Megkért, hogy álljak meg az ajtó előtt.  Visszaadta az elszedett cuccaimat és felvitt az emeleti irodába, ahol bejövetelemkor próbáltak kifaggatni.

Ugyanaz az úriember ült az asztalnál. Lehet, hogy ide van nőve? A faliórán fél három volt. Itt  alhatott ?  Azért jobb helye volt, mint nekem.

Hellyel kínált. Megkérdezte kérek-e kávét. Kezdtem megkönnyebbülni. Már ahhoz is volt bátorságom, hogy megkérdezzem:  miért vagyok itt?

Elmondta: Hétfőn este bemondta a  Szabad Európa Rádió, hogy három magyar vasutas szabadföldre érkezett. Azt is bemondták, hogy kukoricát szállító vasúti kocsiban a kukorica közé ásták be magukat és csak akkor jöttek elő, amikor német beszédet hallottak.

Ezért "kukoricázott" velem!

A felmerülő kérdések:  Hogyan kerültek a vagonba?  Ki csukta rájuk a vagonajtót? Ki rakta vissza a fémzárat az ajtóra? Ezeket csak kívülről lehet elintézni. De ki segített nekik?

Hát például, itt vagyok én. Főleg azért én, mert aki kiszökött, az én barátom volt és az apja, aki szintén a munkatársunk volt. Adott a helyzet: Azért cseréltünk, hogy hétfőn  -  az Előrendezőből induló vonatnál  - a kukoricás vagont rájuk zárjam. Rögtön megértettem, hogy miért gyanakodtak rám.

Azt is elmondta az úriember, akivel később rengeteg alkalommal találkoztam a pályaudvaron tartott ellenőrzései során, az volt az egyik szerencsém, hogy másnap azt is elmondták a SzER-ben, hogy egy ismerősük jött Magyarországra legálisan, aki a vagonajtót rájuk csukta, majd a határ túlsó oldalán várta is őket. Azt is elmondta, hogy a kihallgatáskor azért nem voltak hozzám "szigorúbbak", mert a főnökömtől jó véleményt kaptak rólam (nem úgy a kollégámról, Laciról, akit azért szintén kiengedtek).

Kérdezgetett még a Brazilról, akiről elmondtam, hogy négy-öt nyelvet beszélt, érettségizett, de ezt Magyarországon nem ismerték el. Érettségi nélkül pedig az idegen nyelvekkel nem tudott elhelyezkedni. Valószínű ezért ment el, de ezt soha nem említette.

Megígértette velem, hogy ha Braziltól levelet kapok, mutassam meg nekik, utána elbocsátott.  Az órán ekkor már három óra volt, hajnalban.  Csak reggel értem haza. Kiderült, hogy anyám hiába érdeklődött számtalan helyen, senki nem tudott rólam semmit.

Két levelet kaptam Braziltól. Egyet még Bécsből írt, a másikat Párizsból. A leveleken láttam, hogy nem én vagyok az első, aki kibontotta őket. Azért bemutattam nekik. Nem lepődtek meg a szövegen. Semmi különös nem volt bennük.

Jancsi rám bízta a kislányt akinek "itthon" udvarolt.

De ez már egy másik történet.  Majd elmesélem hogyan teljesítettem a kérését.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mav.blog.hu/api/trackback/id/tr33361881

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lyken 2011.11.08. 21:52:43

Imádom ezeket a sztorikat. Komolyan izgultam, hogy mi lesz a vége. :)

Murphistic · http://www.youtube.com/user/Murphistic 2011.11.09. 22:27:37

Nagyon jó történet! Mintha egy krimit olvastam volna, úgyhogy le a kalappal. Ráadásul nemcsak a vasút dolgaiba enged bepillantást, hanem az adott korszakba is. Remélem még többször olvashatok hasonló történeteket.

Gondolom átélni azért nem volt annyira kellemes...

ZBR 2011.11.11. 15:29:29

Hát ez elég kalandos lehetett :)
köszönjük a sztorit!

kermi 2011.12.06. 02:22:57

Elég ramatyul hangzik ez a sztori. Nem az előadás, azzal nincs hiba. Csak az, hogy ilyesmi megtörténhetett. Szokták mondani a nyugdíjasok, hogy abban az időben milyen jó volt, mert volt munka meg lakás. Köszönöm szépen, én inkább vagyok szegény, de szabad.
Mellesleg: Tudja valaki, hol volt a Körkemence utcában rendőrség? Nap, mint nap járok arra, de nem tudom.

rendületlenül 2011.12.06. 12:53:31

Kermi: Kérdezd meg az ismerős nyugdíjasaidat, ők elárulják, hogy a mostani Szigethy Attila út nev volt Körkemence út. A (Verseny) Tescónál folytatódott a mostani Körkemence utcában és vezetett ki az Otthon utcán keresztül a vasútig.
A mostani házgyári házak még sehol nem voltak.
Így már megtalálod a Rendőrséget.Ami ugyanott van.

kermi 2011.12.06. 16:50:24

@rendületlenül: Köszönöm! Így már értem. Nem a rendőrség költözött el, hanem az utcát kurtították meg illetve keresztelték át.
De azt hadd jegyezzem meg, mivel élt érzek a válaszodban, hogy nem az "én nyugdíjasaim". Nem minősítem őket, nem bántom őket, mindössze nem értek egyet velük. Az, hogy itt most írhatok minden hülyeséget, többet ér nekem, mint hogy kapjak egy lakást a nyolcadikon, viszont onnan bármikor elvihetnek, bezárhatnak, kínozhatnak, úgy, hogy azt sem feltétlenül tudom, miért.